Blogunk népszerűségének növekedését mi sem bizonyítja jobban, hogy egyre több olvasónk "ragad tollat" és osztja meg a nagyközönséggel saját kis sztoriját/gondolatait. Egy igen lelkes és rutinos wc-felhasználó, nevezzük mondjuk Szarjankónak, leginkább azért, mert ő kérte, irodalmi igényességű művel lepett meg minket, fogadjátok "szaretettel".

Minden ember életében eljön egyszer (vagy többször) a költözés, a lakásváltás pillanata. Idén nyáron ez velem immár – ha jól számolom - életemben tizedszer esett meg. Bizony szép szám, és kerek, gyermekkortól a kora középkorúságig, három város érintésével.

Az új otthon mindig számos izgalommal, feladattal és új bútorral kecsegtet, ám úgy érzem, aránytalanul kevés időt szentelünk a Ház főhelyének, vagyis a slozinak.

Márpedig legotthonosabbá, mondhatni lakályossá és bensőségessé otthonunkat azzal tehetjük igazán, ha komoly gondot fordítunk ürítő területünk szépségére és intim közegének megteremtésére.

Abban az esetben, ha olyan lakásba költözünk, ahol nem mi vagyunk az első lakók, azaz élt valaki előttünk már az ingatlanban korábban – és valljuk be, az esetek többségében ez a helyzet – mindig szeretek különös gondot fordítani a vécék megtisztítására és a vécéülőkék cseréjére.

Nem szeretek ugyanis azzal a tudattal lamentálni kedves székhelyemen, hogy előzőleg néhány héttel talán egy másik férfi lógatta puha tagjait és meresztette szőrzetét azon a meredélyen, ahol most én pottyantom a hétvégi menü salakját a megérdemelt mélybe.

A megfelelő tisztítószereknek köszönhetően röpke idő alatt sikerült kitisztítanom új otthonom szarközpontját, ám a reterát fedelével már nem volt ilyen könnyű dolgom.

Manapság ugyanis az a tapasztalatom, hogy bár számos, sőt sokféle vécéülőke kapható a különböző lakberendezési nagyáruházakban, legtöbbjük sajnos mégis gyenge minőségű, mihaszna vacak. Csavarozzuk bár oda a legnagyobb erővel, néhány nap alatt leválik a csésze pereméről, jó esetben állandó karbantartásra szorul, rosszabb esetben pedig havonta vehetünk újat.

Új otthonomba lépésemkor megfogadtam, hogy a szép lakáshoz időtálló klozetülőkét választok majd, amely a szépségnek sem lesz híján. Végül két ülepmelengető lett a nyertes. Az egyik enyhén feng shuis beütéssel, a másik, amolyan falusi budi stílusban.

Párom persze az ezotérikus zöld ülőkét részesítette előnyben, én magam inkább az évszázados árnyékszékre emlékeztető darabot méltattam. Végül mindkettőt kipróbáltuk és mivel olyan szerencsések vagyunk, hogy új otthonunkban két mellékhelyiség is várja könnyítésre vágyó lakóját, ezért mindkettőt felszerelvényeztük a megfelelő helyre.

Ugyancsak elhatároztam, hogy a vécékefét illetően sem teszek engedményeket. Ugyebár mindenki ismeri azt a nehézséget, amikor kocsmai és más egyéb intézményi vécékben a kefe szinte beleszorul a csigaházába és komoly erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy mint Artúr király kedves kardját, az Excaliburt, izomból kirángassuk onnan.

Hát nem! Én többé nem erőlködöm mitológiai hősként a vécékefék megszabadításával. Így aztán sikerült olyan vécékefét választanom, amely gond nélkül, egyetlen könnyed rántásra kipattan tokjából, hogy azután boldogan sikálhassa a vécé oldalára tapadt friss szennyeződéseket.

Ennyi öröm után azt sem hallgatom el, hogy új lakásunkban nem az úgynevezett felcsobbanós vécét örököltük az előző tulajdonostól, amely ugyan azonnal elnyeli fekáliánkat, de cserébe ánuszunkba durrant egy adagot az alapléből, hanem a régi, jól ismert vécécsésze típust fedeztük fel jóleső boldogsággal, amely biztos alapot nyújt a pottyantott tárgyhoz és csak azután fordul a csatornába, miután búcsút vettünk tőle és bő vízzel mi magunk löktük az enyészetbe.